Magyarország címere álló, csücskös talpú, hasított katonai pajzs, melynek jobb oldala vörössel és ezüsttel hétszer vágott, bal oldali vörös mezejében zöld hármashalom, középső ormán nyitott, háromágú arany leveleskoronából ezüst kettős kereszt növekszik. A pajzs felső élén a magyar Szent Korona nyugszik. Díszes kivitelben jobbról tölgyág, balról olajfaág övezi. Korábbi változataiban (1945-ig) telamonként lebegő angyalok tartották.
E címer évszázadok során alakult ki, elemeit kezdetben külön pajzsokon ábrázolták. Krónikás felfogás szerint a vörössel és ezüsttel vágott pajzs az Árpád-dinasztiához tartozást, míg a halomra helyezett kettős kereszt a királyi hatalmat fejezte ki. Vegyesházi királyaink korában a vágásos pajzsmező a királyi ház címerével kombinálva jelenik meg, s csak I. Ulászló (1440-1444) uralmától kezdve válik általános gyakorlattá, hogy a vágásokat a kettős kereszttel egy pajzsra emelve ábrázolják. Mivel a Szent Koronát szigorúan őrizték - hiszen csak az a király számított törvényes uralkodónak, akit „Szent István koronájával" koronáztak -, csak ritkán adódott mód a megtekintésére. Nem véletlen tehát, hogy a pecsét- és éremvésnökök, címerfestők kezdetben nyitott koronát helyeztek címerpajzsunkra. Csak II. Rudolf (1576-1608) idejétől válik szokássá a zárt korona ábrázolása.
A Szent Korona eredendően két részből áll: az oromdíszekkel ellátott abroncsot, amelynek zománcképei félalakos arkangyalokat és szenteket jelenítenek meg, és föliratuk görög nyelvű, "corona graeca" névvel illeti a szaktudomány. A kilenc apostol egész alakos figurájával díszített és találkozási pontjában a világbíró Krisztust mutató, latin betűs szövegű pántokat pedig "corona latina"-ként említik. Összeszerelésének ideje valószínűleg a XI. század vége vagy a XII. század lehetett, de a hagyomány Szent István király személyéhez köti. (Az újabb ötvösművészeti kutatások szerint a korona grúz műhelyben készült a III. században, majd az avarokon keresztül került a frankokhoz, akik István megkoronázásával a hunok és avarok utódainak tartott magyaroknak ajándékozták.)
A címer története:
A címer egyes elemei már a XII-XIII. században fellelhetők. A vörössel és ezüsttel vágott pajzsmező Imre király (1196-1204) pecsétjén előfordul, a vágásokat ekkor lépegető oroszlánok díszítik. A vágások hetes száma 1220-ban, oroszlán nélkül pedig V. Istvánnál (1270-1272) szerepel először.
A kettős kereszt III. Béla (1172-1196) 1190 körül vert pénzein, illetve IV. Béla (1235-1270) pecsétjein jelentkezik. A hármashalom V. István pecsétjén található gótikus lóhereívként, csak a reneszánsztól válik kerek, majd a barokk kortól parabolikus formájú hegycsoporttá. A XIII. században (Kun Erzsébet anyakirályné pecsétjén) a kereszt tövében még virágok virulnak, e képből alakul ki később a középső orom leveles koronája.
A két pajzsmező eggyé szervezése a XIV. század végén kezdődik meg, de csak Habsburg Rudolf császár (1576-1608) idejében véglegesül. A XV. század elejétől elő-előfordul zárt korona a pajzsra helyezve, de ez is csak Rudolf korától állandósul.
A címer legfontosabb motívumai tehát a XIII. század végére már kialakultak, földrajzi jellegű interpretációik ehhez képest évszázadokat késtek. A jobb oldal ezüst vágásainak a fontosabb folyókat (Duna, Tisza, Dráva, Száva) szimbolizáló magyarázata XVI. század eleji, a hármashalomnak legmagasabb hegyeinkkel (Tátra, Fátra, Mátra) pedig XVIII. századi. Az így, helytelenül, beszélő címerré kinyilvánított nemzeti jelképünk Trianon után, a kialakult helyzetből következően, bár indokolatlanul, számos félreértést eredményezett.
Nemzeti zászlónk is hosszú fejlődés során alakult ki. A magyarok - a krónikák tanúbizonysága szerint - fekete turulmadárral díszített vörös zászlók alatt harcoltak. E hadijelvényeket felváltották a szentek képeivel kivarrott zászlók. (Például Szent István „Szent György és Szent Márton zászlaja alatt" vonult csatába.) Később a vörös-ezüst sávos zászló (esetleg kiegészítve az uralkodó dinasztikus színeivel) vált általánossá. Bár a XV. századtól egyre gyakoribb a vörös-ezüst-zöld sodrás az oklevelek pecsétjeinek selyemzsinórzatán, illetve olykor a hadizászlók peremfogazatán is, valójában csak 1806-ban írják le a ma is használatos sorrendben, s csak az 1848. évi XXI. törvénycikk írja elő hivatalosan először a „piros-fehér-zöld" színek használatát.
dr. Szegfű László CSc
a történelemtudományok kandidátusa
tanszékvezető főiskolai tanár